Tamás Dénes költészete sűrített, letisztult nyelven szólal meg, miközben a hétköznapi tapasztalatokat finom metafizikai rétegekkel itatja át. Verseiben a csend, a hiány és a kimondhatóság határai válnak meghatározóvá, gyakran visszafogott, mégis mélyen rezonáló képekben.
Gutai István „Itt az ávó!” című novellája egy fojtott, történelmi szorongással átszőtt világba vezet, ahol a mindennapokba beszivárgó félelem lassan az emberi kapcsolatok legbelső rétegeit is felmorzsolja. A személyes sorsokon keresztül kirajzolódó korszak nemcsak múltidézés, hanem figyelmeztetés is arra, hogyan válik a hatalom az emlékezet résévé és a lélek csendes rombolójává.
Takács Nándor verseiben a hétköznapi jelenetek nyers, olykor nyugtalanító tapasztalatként jelennek meg. Lírája nem díszít, inkább lecsupaszít: képei egyszerre konkrétak és baljósan elcsúsztatottak, mintha a valóság mögött mindig egy másik, sötétebb réteg húzódna meg.
Lesitóth Csaba verse kevés eszközzel is képes teret nyitni az értelmezésnek. Nem magyaráz, nem vezet, inkább csendben dolgozik tovább az olvasóban, költeményen kívüli testi csattanókat is meghíva.
Köter Tamás prózája feszes, letisztult mondatokból építkezik, ahol a történetek csendes pontjain sűrűsödik össze az igazi jelentés. Szövegeiben a kimondott és kimondatlan rétegek finom egyensúlya teremti meg azt a feszültséget, amely még sokáig az olvasóval marad.
Orosz István versében a felismerés nem magyarázatként érkezik, hanem egy váratlan képben, amitől a hétköznapi gondolkodás egy pillanatra kibillen. Érdemes elidőzni ebben a szokatlan világban, ahol ezúttal maga a szerző az idegenvezetőnk.
