Köter Tamás prózája feszes, letisztult mondatokból építkezik, ahol a történetek csendes pontjain sűrűsödik össze az igazi jelentés. Szövegeiben a kimondott és kimondatlan rétegek finom egyensúlya teremti meg azt a feszültséget, amely még sokáig az olvasóval marad.
Orosz István versében a felismerés nem magyarázatként érkezik, hanem egy váratlan képben, amitől a hétköznapi gondolkodás egy pillanatra kibillen. Érdemes elidőzni ebben a szokatlan világban, ahol ezúttal maga a szerző az idegenvezetőnk.
A Vihar Judit által fordított és előadott haikuk a japán hegyek csendjét és belső időtlenségét idézik meg, ahol a természet apró rezdülései a lélek finom mozgásaira felelnek. Az előadás meditatív jelenlétté válik, amelyben a hallgató is belép ebbe a sűrített, mégis tágas világba.
Mezey Katalin lírája a személyes sors és a közösségi emlékezet finom egyensúlyát teremti meg, letisztult, mégis mélyen rétegzett nyelven. Verseiben a női tapasztalat, a történelem és a hit kérdései csendes erővel, visszafogott líraisággal szólalnak meg.
Bálint Tamás verseiben a lökéshullám nem elmúlik, hanem bennünk ver visszhangot – ez is a szöveg utóélete. Ezek a versek nem feloldanak, hanem megmutatják, milyen az, ami már rég megtörtént, mégis most fáj.
Egy történet, amely a hétköznapi tapasztalatok mögött megbúvó, nehezen megnevezhető erőket kutatja. Fráter Zsuzsanna novellája finoman bontja le a valóság határait, miközben végig ott vibrál benne a kimondhatatlan fenyegetés.
