Zsávolya Zoltán úgy játszik a nyelvvel, mint aki mindent tud a szavak múltjáról: régi szólások, tudós utalások és maga alkotta szófordulatok keverednek a verseiben. Sorai finoman kibillentik a talajt az olvasó alól, és egy könnyed, kellemes lebegésben hagyják.
Csík Mónika érzékeken keresztül ír: nála egy íz, egy illat, egy szín állítja meg az időt néhány pillanatra. A Nyári sós ezzel a sűrített, különleges nyelvvel idézi a nyarat — azt, ami szinte elpárolog mire kimondanánk. A tegnap.ma felvétele a Magyarság Háza Galériában készült.
Jenei Gyula három hétköznapi dologból rak ki egy egész életutat: egy kerthelyiség, egy ünneplő öltöny, egy temető — és már mozdul is az idő, amely észrevétlenül visz előre. Tudjuk, hová tart mindez, mégis felvesszük az öltönyt és kiülünk a kertbe; nála így lesz otthonos még az elmúlás is.
Horváth László Imre költőként sem teszi le a történész szemüvegét: a régmúlt és a mítoszok felől világítja meg történeteit. A Hé exó thalassa, a görögök „külső tengere”, az ismert világ peremén túli nyílt óceán — az a hely, ahonnan az ember kihajózik a biztonságos partok mögül, hogy szembenézzen azzal, amit még nem ismer.
Tibély Orsolya a hétköznapok apró alkotóelemeit figyeli: egy villamost, egy ottfelejtett tárgyat, egy mozdulatot, amelyből aztán a kapcsolataink egész működése kirajzolódik. Az Áramszedő pontos, nyers képeivel azt mutatja meg, honnan merítünk erőt a továbbinduláshoz. A vers a költő azonos című, friss kötetéből való, amely a 97. Ünnepi Könyvhétre jelent meg.
Kovács Balázs költészetében a szó szinte megfogható eleven anyag: nála a legnyersebb hétköznapi mozdulat is a létről kezd beszélni. Versei hagyják megfejteni magukat, így formálják a valóságot.