L. Móger Tímea sallangmentes, mégis szenvedélyes verseiben a szavak szétnyílnak, zárójelbe bújnak, és őszintén kimondják azt is, amit nehéz. Ez a líra nem akar szépnek mutatkozni, sokkalinkább nyers és valódi.
Zöldy Pál egy aprócska falu krónikása, ahol a különc lakók a maguk mániáival és reményeivel élnek, és a hétköznapi bajok egyszer csak mitikus magasságba nőnek. Zöldy Pál prózája halálos komolyan keveri a groteszket és a csodát — nála a legnagyobb képtelenség is úgy esik meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Horváth László Imre költőként sem teszi le a történész szemüvegét: a régmúlt és a mítoszok felől világítja meg történeteit. A Hé exó thalassa, a görögök „külső tengere”, az ismert világ peremén túli nyílt óceán — az a hely, ahonnan az ember kihajózik a biztonságos partok mögül, hogy szembenézzen azzal, amit még nem ismer.
Egy városrész emlékezete, ahol a múlt nem tűnik el, csak új alakot ölt a történetekben. Lipcsey Emőke novellája érzékenyen idézi meg azokat a helyeket és sorsokat, amelyek láthatatlanul tovább élnek bennünk.
Both Balázs versei sűrű képiséggel, fegyelmezett formában beszélnek szenvedésről, hitről és az emberi lét bizonytalanságáról. Költészetében egyszerre van jelen a romlás látványa és a megmaradás reménye, miközben klasszikus műveltséganyagból és személyes tapasztalatból építkezik. Mély hitű költő, akinek verseiben a spirituális és történelmi tapasztalat különös belső feszültségben találkozik. A tegnap.ma felvétele a Versmaraton alkalmával készült.
Neszlár Sándor prózája egyszerre személyes és nyugtalanító: úgy bontja szét az emlékezetet és az írói lét hétköznapi jeleneteit, mintha minden mondat egy félbehagyott önvallomás lenne. A Vázlat marad ez is részleteiben is ott vibrál az a különös, filmszerű belső monológ, amely Neszlár Sándor világát annyira egyedivé teszi.