Zirig Árpád a felvidéki magyar irodalom nyolcvanöt éves nagy öregje: klasszikus formákban ír a szülőföldről, a családról, az elmúlásról. A gyász és az öregedés tekintetében is megőriz valami csendes derűt — azt a szívós erőt, amivel a fűz újra meg újra kizöldül. A tegnap.ma felvétele a Szlovákiai Magyar Írók Társasága friss antológiájának bemutatója kapcsán készült
Ez a vers ajándék: Tóth László a hetvenéves Hogya Györgynek írta, aki a továbbgondolás – a régi történetek új irányba fordításának – mestere. A költő a jól ismert trójai faló mítoszt gondolja tovább, belülről, egy névtelen katona hangján, aki a faló gyomrában várja az órát, amely egyszerre hozza el a szabadulását és egy egész város pusztulását.
Tóth László e versében Márai Sándor utolsó naplóbejegyzését – „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” – bontja ki önreflexív monológgá, amelyben Márai független lélekkel tekint vissza múltjára és készül fel a végzetére. Lapunk a felvételt a Szlovákiai magyar szép irodalom 2024 antológia bemutatójának apropóján rögzítette Dunaszerdahelyen.
Száraz Pál nem szeret túlírni semmit. Kedvenc műfaja a mikronovella: írásai látszólag le vannak zárva, de valójában nincsenek, a végkifejletet az olvasóra bízza. A tegnap.ma kamerái előtt A fecske című allegóriáját olvasta fel.