Murányi Zita a törékeny szavak, a rebbenő sorok költője: nála egy megsárgult könyvlap vagy egy reggeli mozdulat is a nagy dolgokról – szeretetről, öregedésről, elmúlásról – kezd beszélni. Verseiben négy fal között is elfér a tenger, és a hétköznapok apró jelenetei szinte észrevétlenül alakulnak át költészetté.
L. Móger Tímea sallangmentes, mégis szenvedélyes verseiben a szavak szétnyílnak, zárójelbe bújnak, és őszintén kimondják azt is, amit nehéz. Ez a líra nem akar szépnek mutatkozni, sokkalinkább nyers és valódi.
Jenei Gyula három hétköznapi dologból rak ki egy egész életutat: egy kerthelyiség, egy ünneplő öltöny, egy temető — és már mozdul is az idő, amely észrevétlenül visz előre. Tudjuk, hová tart mindez, mégis felvesszük az öltönyt és kiülünk a kertbe; nála így lesz otthonos még az elmúlás is.
Kovács Balázs költészetében a szó szinte megfogható eleven anyag: nála a legnyersebb hétköznapi mozdulat is a létről kezd beszélni. Versei hagyják megfejteni magukat, így formálják a valóságot.
Takács Nándor verseiben a hétköznapi jelenetek nyers, olykor nyugtalanító tapasztalatként jelennek meg. Lírája nem díszít, inkább lecsupaszít: képei egyszerre konkrétak és baljósan elcsúsztatottak, mintha a valóság mögött mindig egy másik, sötétebb réteg húzódna meg.
Orosz István versében a felismerés nem magyarázatként érkezik, hanem egy váratlan képben, amitől a hétköznapi gondolkodás egy pillanatra kibillen. Érdemes elidőzni ebben a szokatlan világban, ahol ezúttal maga a szerző az idegenvezetőnk.