Próza – Makó Ágnes: Most vasárnap
Makó Ágnes néhány mondatban egész sorsokat mesél el, és közben minket is szembesít a saját döntéseinkkel.
Makó Ágnes néhány mondatban egész sorsokat mesél el, és közben minket is szembesít a saját döntéseinkkel.
Kodolányi Gyula versei szüntelen párbeszédben állnak másokkal: Shakespeare szonettjei, régi kínai költők, barátok és mesterek hangja szólal meg bennük újra, a saját hangján. Nála még a szobába betérő szél is megszólal, és üzenetet hoz a régi költőktől.
Murányi Zita a törékeny szavak, a rebbenő sorok költője: nála egy megsárgult könyvlap vagy egy reggeli mozdulat is a nagy dolgokról – szeretetről, öregedésről, elmúlásról – kezd beszélni. Verseiben négy fal között is elfér a tenger, és a hétköznapok apró jelenetei szinte észrevétlenül alakulnak át költészetté.
Sebestyén Ádám tájai olyan gyerekkori kertvárosok, ahol már nincsenek őzek, csak emberi nyomok, elhagyott tárgyak és a burjánzó növényzet. Verseiben a természet és a város egymásba nő, az emlékek lassan mítosszá érnek, és minden hazatérés kicsit visszaváltoztat gyerekké.
Doncsev Toso két kultúra határán áll – bolgár apa, magyar anya –, és, saját szavaival: „sem a közönség tagja, sem csatár, sem bíró nem vagyok, hanem partjelző”. Esszéiben ebből a kettős látószögből figyeli a hétköznapokat: tiszta, csendes mondatokban, Marcus Aurelius és Márai nyomában talál erkölcsi tétet abban is, ami elsőre jelentéktelennek tűnik.
Kiss Judit Ágnes a legkeményebb témát is biztos kézzel formálja verssé: nála a mesterien megkötött forma tartja meg azt, ami a világban széthullani készül. Szerepekbe bújik, hangot vált, olykor nyersen fogalmaz — de mindig önmagát adja, és a jól megírt vers erejével teszi elviselhetővé azt, ami nyomaszt.