Hekl Krisztina mérnöki pontossággal figyeli a hétköznapi embereket: egy mozdulatot, egy tárgyat, egy szokást nagyít fel addig, amíg egyszer csak megbicsaklik bennük a valóság. Prózáiban a legátlagosabb helyzet is kizökken a helyéből, és a szereplő valami meghökkentővel találja szembe magát — iróniával, de mindig együttérzéssel. A tegnap.ma felvétele a Véneki Alkotótáborban készült.
Makó Ágnes néhány mondatban egész sorsokat mesél el, és közben minket is szembesít a saját döntéseinkkel.
Doncsev Toso két kultúra határán áll – bolgár apa, magyar anya –, és, saját szavaival: „sem a közönség tagja, sem csatár, sem bíró nem vagyok, hanem partjelző”. Esszéiben ebből a kettős látószögből figyeli a hétköznapokat: tiszta, csendes mondatokban, Marcus Aurelius és Márai nyomában talál erkölcsi tétet abban is, ami elsőre jelentéktelennek tűnik.
Zöldy Pál egy aprócska falu krónikása, ahol a különc lakók a maguk mániáival és reményeivel élnek, és a hétköznapi bajok egyszer csak mitikus magasságba nőnek. Zöldy Pál prózája halálos komolyan keveri a groteszket és a csodát — nála a legnagyobb képtelenség is úgy esik meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Pásztor Andrea úgy ír, ahogy egy geológus nézi a követ: egy moharéteg, egy megrepedő kőzet titkokat rejt, amelyeket ő felfejt. Addig figyel egy tárgyat, amíg az egyre többet elárul a szereplőről, és annak világáról.
Egy városrész emlékezete, ahol a múlt nem tűnik el, csak új alakot ölt a történetekben. Lipcsey Emőke novellája érzékenyen idézi meg azokat a helyeket és sorsokat, amelyek láthatatlanul tovább élnek bennünk.