Kulin Borbála verseiben a személyes emlékezet és a hétköznapi tapasztalatok finom, lírai rezdülései találkoznak, miközben a szövegek mögött végig ott vibrál a kimondhatatlan feszültsége. Költészete egyszerre érzékeny és fegyelmezett, olyan belső tájakat nyit meg, amelyekben az olvasó saját csendjeire is ráismerhet.
Tamás Dénes költészete sűrített, letisztult nyelven szólal meg, miközben a hétköznapi tapasztalatokat finom metafizikai rétegekkel itatja át. Verseiben a csend, a hiány és a kimondhatóság határai válnak meghatározóvá, gyakran visszafogott, mégis mélyen rezonáló képekben.
Lesitóth Csaba verse kevés eszközzel is képes teret nyitni az értelmezésnek. Nem magyaráz, nem vezet, inkább csendben dolgozik tovább az olvasóban, költeményen kívüli testi csattanókat is meghíva.
Orosz István versében a felismerés nem magyarázatként érkezik, hanem egy váratlan képben, amitől a hétköznapi gondolkodás egy pillanatra kibillen. Érdemes elidőzni ebben a szokatlan világban, ahol ezúttal maga a szerző az idegenvezetőnk.
A Vihar Judit által fordított és előadott haikuk a japán hegyek csendjét és belső időtlenségét idézik meg, ahol a természet apró rezdülései a lélek finom mozgásaira felelnek. Az előadás meditatív jelenlétté válik, amelyben a hallgató is belép ebbe a sűrített, mégis tágas világba.
Mezey Katalin lírája a személyes sors és a közösségi emlékezet finom egyensúlyát teremti meg, letisztult, mégis mélyen rétegzett nyelven. Verseiben a női tapasztalat, a történelem és a hit kérdései csendes erővel, visszafogott líraisággal szólalnak meg.