Murányi Zita a törékeny szavak, a rebbenő sorok költője: nála egy megsárgult könyvlap vagy egy reggeli mozdulat is a nagy dolgokról – szeretetről, öregedésről, elmúlásról – kezd beszélni. Verseiben négy fal között is elfér a tenger, és a hétköznapok apró jelenetei szinte észrevétlenül alakulnak át költészetté.
Sebestyén Ádám tájai olyan gyerekkori kertvárosok, ahol már nincsenek őzek, csak emberi nyomok, elhagyott tárgyak és a burjánzó növényzet. Verseiben a természet és a város egymásba nő, az emlékek lassan mítosszá érnek, és minden hazatérés kicsit visszaváltoztat gyerekké.
Doncsev Toso két kultúra határán áll – bolgár apa, magyar anya –, és, saját szavaival: „sem a közönség tagja, sem csatár, sem bíró nem vagyok, hanem partjelző”. Esszéiben ebből a kettős látószögből figyeli a hétköznapokat: tiszta, csendes mondatokban, Marcus Aurelius és Márai nyomában talál erkölcsi tétet abban is, ami elsőre jelentéktelennek tűnik.
Kiss Judit Ágnes a legkeményebb témát is biztos kézzel formálja verssé: nála a mesterien megkötött forma tartja meg azt, ami a világban széthullani készül. Szerepekbe bújik, hangot vált, olykor nyersen fogalmaz — de mindig önmagát adja, és a jól megírt vers erejével teszi elviselhetővé azt, ami nyomaszt.
L. Móger Tímea sallangmentes, mégis szenvedélyes verseiben a szavak szétnyílnak, zárójelbe bújnak, és őszintén kimondják azt is, amit nehéz. Ez a líra nem akar szépnek mutatkozni, sokkalinkább nyers és valódi.
Zsávolya Zoltán úgy játszik a nyelvvel, mint aki mindent tud a szavak múltjáról: régi szólások, tudós utalások és maga alkotta szófordulatok keverednek a verseiben. Sorai finoman kibillentik a talajt az olvasó alól, és egy könnyed, kellemes lebegésben hagyják.