Takács Nándor verseiben a hétköznapi jelenetek nyers, olykor nyugtalanító tapasztalatként jelennek meg. Lírája nem díszít, inkább lecsupaszít: képei egyszerre konkrétak és baljósan elcsúsztatottak, mintha a valóság mögött mindig egy másik, sötétebb réteg húzódna meg.
Lesitóth Csaba verse kevés eszközzel is képes teret nyitni az értelmezésnek. Nem magyaráz, nem vezet, inkább csendben dolgozik tovább az olvasóban, költeményen kívüli testi csattanókat is meghíva.
Köter Tamás prózája feszes, letisztult mondatokból építkezik, ahol a történetek csendes pontjain sűrűsödik össze az igazi jelentés. Szövegeiben a kimondott és kimondatlan rétegek finom egyensúlya teremti meg azt a feszültséget, amely még sokáig az olvasóval marad.
Orosz István versében a felismerés nem magyarázatként érkezik, hanem egy váratlan képben, amitől a hétköznapi gondolkodás egy pillanatra kibillen. Érdemes elidőzni ebben a szokatlan világban, ahol ezúttal maga a szerző az idegenvezetőnk.
A Vihar Judit által fordított és előadott haikuk a japán hegyek csendjét és belső időtlenségét idézik meg, ahol a természet apró rezdülései a lélek finom mozgásaira felelnek. Az előadás meditatív jelenlétté válik, amelyben a hallgató is belép ebbe a sűrített, mégis tágas világba.
Mezey Katalin lírája a személyes sors és a közösségi emlékezet finom egyensúlyát teremti meg, letisztult, mégis mélyen rétegzett nyelven. Verseiben a női tapasztalat, a történelem és a hit kérdései csendes erővel, visszafogott líraisággal szólalnak meg.