Kodolányi Gyula versei szüntelen párbeszédben állnak másokkal: Shakespeare szonettjei, régi kínai költők, barátok és mesterek hangja szólal meg bennük újra, a saját hangján. Nála még a szobába betérő szél is megszólal, és üzenetet hoz a régi költőktől.
Sebestyén Ádám tájai olyan gyerekkori kertvárosok, ahol már nincsenek őzek, csak emberi nyomok, elhagyott tárgyak és a burjánzó növényzet. Verseiben a természet és a város egymásba nő, az emlékek lassan mítosszá érnek, és minden hazatérés kicsit visszaváltoztat gyerekké.
L. Móger Tímea sallangmentes, mégis szenvedélyes verseiben a szavak szétnyílnak, zárójelbe bújnak, és őszintén kimondják azt is, amit nehéz. Ez a líra nem akar szépnek mutatkozni, sokkalinkább nyers és valódi.
Zsávolya Zoltán úgy játszik a nyelvvel, mint aki mindent tud a szavak múltjáról: régi szólások, tudós utalások és maga alkotta szófordulatok keverednek a verseiben. Sorai finoman kibillentik a talajt az olvasó alól, és egy könnyed, kellemes lebegésben hagyják.
Csík Mónika érzékeken keresztül ír: nála egy íz, egy illat, egy szín állítja meg az időt néhány pillanatra. A Nyári sós ezzel a sűrített, különleges nyelvvel idézi a nyarat — azt, ami szinte elpárolog mire kimondanánk. A tegnap.ma felvétele a Magyarság Háza Galériában készült.
Horváth László Imre költőként sem teszi le a történész szemüvegét: a régmúlt és a mítoszok felől világítja meg történeteit. A Hé exó thalassa, a görögök „külső tengere”, az ismert világ peremén túli nyílt óceán — az a hely, ahonnan az ember kihajózik a biztonságos partok mögül, hogy szembenézzen azzal, amit még nem ismer.